Ember a vízben

Először is köszönjük mindenkinek a biztatatást, a szkeptikusoknak a jól megfogalmazott aggályokat és az optimistáknak a dicséreteket. Az "Ember a Vízben" hihetetlen mennyiségű emberhez jutott el már az első írásával is, s úgy reméljük, hogy későbbiekben a rendszeres olvasóink száma is növekszik majd.

Gyűjtjük a történeteket! Legfőképpen azok leveleit várjuk, akik bajban vannak és segítséget keresnek problémáikra. Szívesen fogadjuk azokat a sztorikat is, amelyek arról szólnak, hogy miként sikerült kikecmeregni valamilyen rossz helyzetből. Az "Ember a Vízben" akkor tud segíteni, ha sikerül minél több emberhez eljuttatnunk az oldalunk üzenetét! „Segíts, mert segíteni jó!”  Várjuk a média által befejezetlenül hagyott történeteket, mert szerintünk egy történet pont ott kezdődik, ahol a média a legtöbbször már befejezettnek gondolja.

Kedvcsinálónak egy évekkel ezelőtti esetet szeretnék megosztani, amelynek sajnos nem igazán ismerem a folytatását. Az üzenetét azonban ma is igen fontosnak gondolom. A történetem az emberi méltóságról szól, amelyet sosem szabad elveszítenünk.

Béla sztoriját baráti körben már sokszor elmeséltem. Béláét, aki ráébresztett arra, milyen görbe tükörből látjuk a világot. Pár éve Budaörsön laktam, és rendszeresen kocsival jártam haza a munkahelyemről. Az egyik piros lámpánál állva éppen a gondolataimba merültem, amikor valaki kopogott az ablakon. Egy hajléktalan integetett befelé a Fedél Nélkül aktuális számával. Nem kifejezett éreztem, hogy pénzt kéne adnom neki, így nem reagáltam. Nem adta fel és mutogatott, hogy húzzam le az ablakot.  Lehúztam. Csak egy viccet szeretnék elmondani!  - közölte mosolyogva. Nem volt piás, nem volt vágott arcára mély barázdákat az utca, és a szeme kifejezetten vidáman csillogott. Egy öregedő hobó, aki viccet mesél a stresszes autósoknak. Ez inkább költői, mint szomorú. Én szerkesztem az utolsó oldalt. – dicsekedett. Elmondta a viccet én meg a kezébe nyomtam egy ötvenest, majd zöldre váltott a lámpa és én haza autóztam.



Néhány nap múlva ugyanott találkoztunk össze… mindenki tette a dolgát, ő viccet mesélt, én meghallgattam.  Béla vagyok - mondta váratlanul. Nem szoktak bemutatkozni – futott át rajtam.

Még napokig motoszkált a fejemben a kép. Béla vagyok! - visszhangzott a mondat, ami talán azért durva, mert eddig sosem volt neve az utcán élő embereknek.

Amikor harmadszor találkoztunk, eldöntöttem megkérdezem, mit is keres az utcán. A jelzőlámpa azonban nem nagyon enged túl hosszú beszélgetést, valamit mondott egy rosszul sikerült házasságról, meg egyedüllétről, de semmi lényegeset nem tudtam meg róla.

Negyedszerre addig jutottam, hogy megkérdeztem, hogy mit is tudnék tenni érte a megszokott 100-200 forinton kívül. Meglepődött a kérdésemen, kicsit habozva annyit mondott, hogy egy sör mellett egyszer talán elmondaná. Nosza, legyen úgy válaszoltam, igyunk meg egyszer egy sört. – vágtam rá gyorsan. A mindig mosolygó viccmesélő ekkor először komoly arcot vágott és annyit mondott csendesen: de én fizetek!

Sajnos a történet itt megszakad, valahogy elsodort az élet… elköltöztem, munkahelyet váltottam és hasonlók miatt szem elől vesztettem sorsát, de komoly tanulságokkal járt néhány találkozásunk. Ma is sokszor eszembe jut a drága autókban ülő, ideges, rosszkedvű, stresszes embereknek viccet mesélő, szélcserzette bőrű, mosolygó arcú Béla, akitől megtanultam, hogy miként őrizhetjük meg az emberi méltóságunkat a legrosszabb dolgok közepette is, és hogy mindenkitől tanulhatunk.

A történet sajnos befejezetlen, igazi megoldásokkal sem tudok szolgálni, de talán érdemes elgondolkozni az üzenetén.

Kommenteket, történeteket, ötleteket várunk az emberavizben@gmail.com címre.