Kikerültünk a napokban az Index címoldalra. Ez fantasztikus. Jött 7500 ember egy nap alatt ez meg hihetetlen. Persze jött néhány troll is, de elhanyagolható számban. 65 hozzászólás is született, főképp a bankkártya előnyéről. Ez kevésbé jó, mert a vitázók csak a lényeget nem fogták. A közösségi segítség üzenete nem ment át. :-( Legalábbis a hozzászólóknak. Na mindegy lesz ez még jobb is.
Végre jönnek a levelek, jók is, rosszak is. Nehéz lesz tőlük sokszor a szívem. Vajon lehet-e mindenkinek segíteni? Szerencsére a dolgok idővel általában valahogy megoldódnak. Az alábbi levelet olvasva, nem is tudom mit csináltam volna, ha velem történik.
"Az az év borzalmasan indult. Január 1-jén reggel az akkor másfél éves kisfiam magára rántott egy egész kancsó forró vizet. A mentő, a 112, a gyerekorvos - senki nem vette fel a telefont, hűtöttük egy ideig, aztán be a kocsiba és irány a Madarász, az egyetlen gyerekkórház, amit már ismertünk. Aztán valamikor 20 km-re otthonról végre felvette a 112, azonnal megállítottak bennünket, hogy szakellátás kell a forrázásra.
Jött a mentő (egyébként még pontosan 5 percre voltunk a Bethesdától, csak mondaniuk kellett volna, hogy oda kell menni), a majd 50 szúrás, 7 beletört branül után a mentőorvos végül 2 mg helyett 2 ml hatóanyagnyi nyugtatót adott az addig pánikban lévő kisfiamnak. A légzése kihagyott, bele sem merek gondolni, milyen állapotban volt, nem sok mindenre emlékszem, magamon kívül voltam én is. A kórházban aztán emiatt nem tudták altatni, így ébren kellett ellátniuk. Azt a sikítást nem lehet elfelejteni.
Két nap múlva, a kórházból mentem AFP-re a pocakbabámmal, az eredmény siralmas, 0.6, az ismételt, 0.5 (Normál eredmény 1.0-2.5.) Downos? Nyitott gerincű? Fogyatékos?
Közben a kisfiammal 8 napig játszottak csiki-csukit: kell műteni/nem kell műteni/kell műteni/nem kell műteni, míg 9-én meg kellett műteni. Jól sikerült a bőrátültetés (bár azt akkor még senki nem mondta, hogy egész életében meg fog maradni a heg), másnap épp ébredezett, amikor hívott a férjem. Míg ő otthon aludt, a feje fölött kipakolták a házunkat a betörők, mindent elvittek. (Levélírónk fényképezés mániás, így megértjük, hogy mekkora veszteség, ha ellopják a családi fényképezőgépet, videokamerát... szerk.) És szerencse csak, hogy nem ébredt fel...
Arra mentem haza másnap, hogy moshattam fel a betörők sáros lábnyomát (köztük egy gyereklábnyomot!), pocakomban a lehet-hogy-downos babámmal, a másfél éves frissen műtött, halálra rémült, az alvástól mostanra rettegő kisfiammal - nem is csoda, 12 altatás után.
A két hét múlva érkező 198 ezres villanyszámlán már csak röhögni tudtam.
Párom apja haldoklott addigra. Mi jöhet még?
Aztán éppen kontrollon voltunk a Bethesdában, amikor egy ismeretlen ismerőssel randevúztunk ott - blogom néhány olvasója, köztük régi jóbarátok és csak virtuális ismerősök - összedobtak annyi pénzt, amivel pont annyira tudtak kihúzni a csávából, amennyire akkor és ott szükségünk volt. És nem is a pénz, nem. Fontos volt, kisegített, de nem az volt a legfontosabb. Hanem az érzés, hogy VAN segítségünk, hogy MEGTARTANAK a barátok, hogy amikor annyira félelmetesen egyedül érezzük magunkat, valaki odajön, kezet nyújt, felsegít.
Apósom elment márciusban.
Makkegészséges második kisfiunk megszületett júniusban. Születésére a nagyszülők megleptek minket egy kamerával - pótolva az ellopottat.
Részletfizetést kaptunk az ELMŰ-től, kiszenvedtük évvégére.
A férjem karácsonyra tudott venni magának egy új laptopot.
Akkor eldöntöttem, hogy segítségnyújtó kéz, védőháló leszek én is. És igyekszem magam ehhez tartani."
Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzátenni. Továbbra is várjuk a történeteiteket az emberavizben@gmail.com-ra.
