A következő történetet L.Ritoók Nórától kaptuk. A Nyomor széle című blogjában a mély-szegénység problémájával foglalkozik. Minden tiszteletem az elkötelezettségéért.

Pár éve figyelem ezt is. Mert sokáig nem voltak az általános iskolákban ilyen munkakörök. Sok iskolában ma sincsenek. De gyakoriak ma azokban az iskolákban, ahol magas a cigány, a HHH gyerekek aránya. És a munkájuk is eltér kicsit a „portás bácsiétól”, bár a gyerekek így hívják őket. Sokkal inkább a biztonsági őrre emlékeztet. Az általános iskolákban.

Amikor esélyegyenlőségi szakértői munkám során sokfele megfordultam, akkor tűnt fel ez az egész. Azokban az iskolákban találkoztam először velük, ahol kulcsra zárják a bejárati ajtót. Belülről. Iskolaidőben. Amikor rákérdeztem, miért, egyértelmű volt a válasz. - Hát, hogy ne jöjjenek be a szülők. Azok. Tudja, a cigányok.

Akkor, ott, csak ennyit érzékeltem. Hogy nyitják-zárják az ajtót. Kicsit furcsálltam, hisz a szülői házzal fenntartott partneri viszonnyal (ami kiemelt sikerterület minden SZMSZ-ben, MIP-ben) nem igazán van ez összhangban, de hát annyi minden nem úgy van, ahogy azt a törvények, dokumentumok előírják...

Aztán már figyeltem őket. Volt, ahol még külön érdemként tüntették fel az alkalmazását, a település példaértékű integrációs munkája csúcsaként. Mert erre cigányt alkalmaztak. Természetesen a közfoglalkoztatás keretében. Jól megtermett, nagyhangú férfit.

Először még irigyeltem is…milyen jó, hogy így be tudják vonni őket. Aztán, amikor beleláttam, kiderült, nem pontosan így van. Az ő feladatában nem a cigánysága, a tolerancia ténye a fontos, sokkal inkább a fizikai ereje. Mert azokat a gyerekeket, akikkel a tanárok órákon nem bírtak, ő fegyelmezte meg. A saját eszközeivel. Néha ott ültek a folyosón vele egész órán át. Gyakran többen is. Így volt fenntartható a rend. Tanulás? Az ebbe az adott gyerekeket illetően nem fért bele. Csak a felügyelet.

Friss élményem most két ilyen emberrel volt. Az egyikük egy városszéli iskolában dolgozik. Az ajtóra ügyel. Az anyák napjára érkező anyukákat szúrós szemmel vizslatva, egyenként engedi be. Főleg a cigányokat. Lehangoló, az ünnepi hangulattal össze nem egyeztető ez. De nem zavarja. Úgy tűnik, senki nem találja ellentmondásosnak. A pedagógusok sem, és az anyukák sem. Halkan, lesütött szemmel besomfordálnak az ajtón. Szigorúan egyesével.



A másik egy kisváros alsó tagozatos iskolaépületében felügyel. Amikor befordulok a suli elé az autómmal, a gyerekek már várnak. Zömük cigány. Izgatottan, és nyilván túl hangosan örülnek, integetnek az ajtó üvegén át. Mire beérek, elparancsolja őket onnan. Jobb, ha nem hallom a szavait.

Aztán, mikor benyitok, már áll az aula közepén, mint egy kiképzőtiszt, terpeszállásban, hátrakulcsolt kézzel, és mereven néz előre. A gyerekek a folyosó sarkánál kukucskálnak, suttognak. Amikor belépek, kettő nem bírja, elém rohan. Közben rásandítanak a „portás bácsira”. Annak arca rezzenéstelen. Természetes, hogy amikor elhaladok mellette, nekem sem köszön. Persze én köszönök. Előre is. Mert úgy illik. Akkor morog valamit.

Ő is azért van alkalmazásban, hogy segítse a rend fenntartását. Fizikai erejével, hangjával. A legfontosabb alkalmazási feltétel az lehet, hogy tartsanak tőle.

Nem kimondottan gyerekközpontú munkakör. Nem is ez a célja. Hanem annak az egyre növekvő problémahalmaznak a kényszerrel történő visszaszorítása, amivel az iskola nem tud mit kezdeni. Igen, szándékosan írom így: visszaszorítása. És nem a megoldása. Sokkal inkább az elfojtása bent, majd kiszorítása az iskola falai közül. Mintha attól bármi is megoldódna!

Most ez az irány körvonalazódik. Lehet: a közoktatási törvénytervezet készítőinek figyelmébe kellene ajánlani ezt a munkakört. Mondjuk a fejlesztő pedagógus helyett. Ráadásul ez jól harmonizálható lenne a 30 napos közfoglalkoztatással. Hiszen semmi sem kell hozzá, csak egy kigyúrt férfi, akinek nagy hangja van. Ilyen meg mostanság van munka nélkül elég…

L.Ritók Nóra

Köszönjük a történetet! További erőt és kitartást kívánunk az Igazgyöngy Alapítványnak!
Továbbra is várjuk azok történeteit, akik hisznek benne, hogy van kiút a legmélyebb kátyúból is.